Dobsovics Vilmos- Dobsovics Bánk Botond
Kisfiam naplójából - Papám naplójából
2006 November -
2006.11.08 Szerda Volt. 00.05 perc.
Papszi! Elfolyt a magzatvíz!
Mint egy rugósbicska, úgy pattantam ki az ágyból. Kellett pár perc mire egy kicsit lenyugodtam, hiszen van még pár óránk a nagy eseményig!
Halk pukkanást halottam és éreztem, hogy valami mintha egyre csökkenne körülöttem, valami megváltozott. Mi történik? Mik azok a zajok ott kint? Én ilyenkor aludni szoktam! Mama! Mi történik? Olyan furcsa érzés, mintha tennem kellene valamit, de mit? Mi ez a rohangálás? Kicsit megrémültem!
Csomag rendben?
Rendben!
De biztos benne van minden?
Persze! Napok óta kész van.
Telefon apósnak, hogy viszem át a dögöt. Lánykori nevén Black King Star Beauty – alias Jenny, alias Kocka, alias Jeti, azaz dög. Leginkább egy uszkárra hasonlít, amikor épp nem haragszom rá… Bár néha még talán szeretem is, néha… Egyértelműen az asszony kutyája, de reggel és este én sétáltatom, kozmetikába én viszem ( persze én is fizetem) , szóval hogy is van ez ?....
Halk vízcsobogás. Ezt ismerem, zuhanyzásnak hívják, Biztos nincs semmi, csak Mami korábban kelt fel.
Na végre a dög apósoméknál. Indulhatunk. Valahogy megálmodtam, hogy nem pénteken, hanem ma, szerdán fogsz jönni. És még az is szerepelt az álmomban, hogy a rendőrök igazoltatni fognak a kórházba menet, miközben befelé sietek veletek. És tessék, fordulunk rá a Margit hídra, amikor lámpakörzés, stb. Szöszke gyakornok lány a kocsi mellé, míg a hímnemű társai a másik oldalt összesúgva. Kocsiba bekukkant miközben az arcába vágom, hogy „Bocs, szülni megyünk majd visszakettőpadlógáz. Még látom egy pillanatra a kissé döbbent tekintetét, ahogy lassan felfogja, hogy valóban egy nagypocakú lány ült az anyósülésen. És hogy semmit sem tehetett, mert olyan gyorsan tovább hajtottam.
Forgalom semmi, zöldhullám, úgyhogy szűk 10 perc alatt a kórházhoz értünk. Csak többszöri csöngetésre nyit ajtót az elég kómás tekintetű portás.
Mi ez a brummogás? Olyan ismerős, de ilyen korán nem szoktam hallani! Ja igen! Már tudom! Ez a valami a kocsinak mondott hang. Kellemes mély és ringató. Akkor biztos nincs baj, mindjárt alszom is tovább. Szeretem, mert megnyugtat. De hé!!!! Ennyire nem szokott rázni! Mi történik?
Na tessék, most meg elhallgatott, pedig alig szólt egy kicsit! Hogy fogok én újra aludni?
Már „rohanunk” is fel az 5. emeletre. Persze mindenki békésen szunyókál, csak mi vagyunk egyre nagyobb izgalomban. Nagy nehezen előkerül az ügyeletes doki is. Mamád be a vizsgálóba, én meg kint az előtérben várakozom. Egy kicsit nyugodtabb vagyok, hiszen most már jó kezekben vagytok. Pár perc és mamád kijön. Azt mondja, hogy a doki alig akarta elhinni, hogy elfolyt a magzatvíz. Kicsit pipa leszek és félhangosan reagálok : „ Miért? Mint gondolt? Hogy kiáradt a Duna és felcsapott a tizedik emeletig, azért csurom lötty az ágyunk? ”. Azt hiszem meghallhatta mert csöndben elsomfordált…
Ez a valami egyre kevesebb körülöttem, vajon hova tűnhet? És mindeféle idegen zajokat hallok. Meg olyasmit, hogy „még csak egy ujjnyira tág”. Nem tudom mit jelent, most hallom először. Na mindegy, aludni nem nagyon lehet, inkább mocorgok egy kicsit. Kezd szűk lenni idebent.
Egy kedves nővér bekísér minket a szülőszobákhoz. Aztán Mamád csomagját elviszi az egyik kórterembe. Kapunk egy CD-s rádiót, hogy hallgathatunk zenét, ha gondoljuk… Közben javasolják, hogy nyugodtan menjek haza, mert reggelig úgysem fogsz előbújni. Én nem megyek, hiszen itt a helyem mellettetek! És amúgy sem szeretnék lemaradni semmiről. Mondják még, hogy majd szóljunk, ha már kezd komolyabban fájni…
Így telik el pár óra, beszélgetve, zenét hallgatva.
Valami új zaj hallatszik be. Ezt ismerem! Zenének hívják. Nem tudom mit jelent, de kellemes! Meg néha egy ismerős hang is megszólal, már többször is hallottam korábban. Olyasmiket mondott akkor hogy, „ Kicsi fiam, ne rúgd le anyád veséjét, mert még kell neki”, „Kiscsillag megint élient jáccol? Úgy mászkálsz anyád pocakjában!”, „Ez most a feneke, vagy a feje ?”
Közben a mellettünk levő szülő-szobákban nagyban zajlik az élet. Sorra születnek a kisbabák. Te pedig még csak lassan készülődsz… Már hajnali fél öt felé jár, amikor Mamád jelzi, hogy most valahogy jobban, sőt nagyon jobban kezd fájni…
Nagyon kevés a hely itt bent, ki kellene bújnom. De mi az a kint, ahova bújnom kellene? És mi van ott? És jó lesz ott nekem? Talán tágasabb, mint itt…
De még várok egy kicsit, hátha nem kell kimenni.
Megjön Csilla néni. Ő a szülésznők. Én maradok a szobában, amíg Mamádat előkészítik a szülésre. Rohan az idő, egyre több és erősebb a fájdalom. Már fél nyolc. Benéz „Sipi” doktor bácsi. Majd negyed óra múlva újra. Rövid vizsgálat után közli, hogy azonnal szülünk!!!
Mi ez? Mi történik? Eltűnt körülöttem minden! És miért kell arra bújnom? Valami szűk hely, ahol alig férek el!
Már nagyon fáj Mamádnak, de hősiesen tűri és csinálja, amit a doki bácsi és Csilla néni mond neki.
Én próbálok segíteni, és még azt sem érzem, hogy Mamád péppé szorítja a kezem. És már látom a fejecskédet, és hoppá! Hirtelen kint is vagy! Nem tudom leírni ezt az érzést! Hihetetlen! Óriási boldogság, és nyugalom száll meg, és valami hatalmas szeretet érzés uralkodik el rajtam. Egy kicsit felsírsz, majd a Mamádra tesznek, aki mérhetetlen boldogsággal a szemében átölel, és egy kicsit nyugodtabbá válnak a vonásai.
Becézget, simogat, puszilgat téged. Közben Én odamegyek Csilla néni mellé, aki átvesz a Mamádtól, hogy elvághassam a köldökzsinórod.
Érzem, hogy mennem kell arra felé, pedig nem akarok! De valami kényszerít. Éles fény hasít a szemembe és felsírok. Mi történt? Hol vagyok? És miért? Vissza akarok menni! Ott meleg volt és nyugalom és csend! Tessék engem visszatenni!!!!
Ki ez és mi…. Ő a Mamám!!!! De szép néni! És olyan jó, ahogy simogat és beszél hozzám! Lehet, hogy mégis itt maradok?
Most a Csecsemős nővér elvisz téged, én meg megyek veletek
Naaaa! Ki ez és mit akar? A Mamámat akarom!
